Az elmúlt időszakban nagyon megváltoztál. A hajad, a ruháid, mindened. Ugyan az új külsőd és kidolgozott, izmos felsőtested révén akadt meg rajtad a szemem a minap, a hirtelen szerzett magabiztossághoz sajnos viszont egy - olykor ellenszenvet ébresztő - meggondolatlan viselkedésmód társult. Szimplán csak kijelentetted, hogy tetoválást csináltatsz (egy jellegtelen rózsát akarsz varratni a kézfejedre), majd a fülem hallatára ígérkeztél el egy lányhoz. Bár fogalmad sem lehetett róla, a szívemet mégis egy jókora döfés érte, hisz az elmúlt hónapokban álmaimat mind terád pazaroltam.

12 éves barátságunk után mindössze a ballagás vészes közeledtével kezdtem érzelmeket táplálni irántad - a csodálat, szeretet, remény, végül pedig a megvetés és a sajnálat árnyalatainak változatos palettája tükröződött a szememben. Hát mi más ez, ha nem az élet furcsa fintora, egy újabb kiállandó próba számomra, melyet a világegyetem tűzött ki elém? De ez alkalommal nem akarok beletörődni a kilátástalanságba, a csalódásba, a csorbát szenvedett méltóságomba. Harcolni akarok - veled, miattad, érted. De hogyan? Bár tudnám, mit lépjek most! Hisz nem bírom még a gondolatát sem elviselni annak, hogy mást zársz a karjaidba, az egyre csak erősödő érzéseim pedig mindörökre rejtve maradjanak előtted, mígnem külön városba költözünk a tanulmányaink okán.

Az ilyen dolgokat a lélek sem képes a végtelenségig magába fojtani, kétségkívül felszínre törnek majd, a kérdés már csak az, mikor és mekkora intenzitással. Vajon egy könnyed szellővel idővel tovaszáll az irántad érzett (illékony?) vonzalmam is, vagy egy fortyogó, mindent elsöprő viharra kell számítanom?

Valami rosszat, bártat és meglepőt cselekedjek?

Mindenképpen, talán.