Az érzések idővel megfakulnak, igaz? Az emlékek és lopva váltott pillantások a múlt homályába vésznek majd? Mondd, kérlek, hogy a fájdalom hamarosan illanni látszik, hogy kiszökik majd a törött ablaküveg résein, melybe hirtelen felindulásodban öklöztél bele az éjjel! Mondd, hogy a párnádon ragadt fűszeresen nyers kölnid rövidesen elpárolog, ahogyan azt a rúzsfoltos ingeddel is tetted. Beáztattad. Letörölted. Kitisztítottad. Én is hasonlóképp kísérelek meg megszabadulni minden apró, felesleges hagyatékodtól. A kádban fekszem, alaposan kimosom a fejem, majd kisírt tekintettel a hűs habokba vetem magam. Egy elborult pillanatomban üvöltve rántom fel az ablakot, majd a hátsó kertbe hajítom minden holmidat. Amint a sár beissza magát a műszálas anyagba, megkönnyebbülésre vágyom, ám azt a hiányodtól roskadozó ház falai közt nem találni. Ugyan én üldöztelek el mondván, hogy süllyedj a föld alá, de most minden álnok szót és szenvedélyes csókot visszakövetelnék, csakhogy még egyszer megízlelhessem édes ajkaid.

A magány minden ész érvet felülír.